Amikor a melléknevek, jelzők, igék, főnevek hiába rendeződnek mondatokká, már nem tudják visszaadni, amit valójában érzel, akkor jön el a zene ideje. Egy futam a zongorán, éppen csak szellőnyi hangzás, könnyű billentés. Lento placido, lassú nyugalom.
Gyűjtöm magamban mások élményeit, reakcióit. Próbálom megérteni egyiknél a haragot a munkahelyi rossz kedvért, másiknál az áskálódás mindent megmételyező szokását, a harmadiknál a fröcsögő gyűlöletet, mely nem fogad észérvet, magyarázatot, tudást, tájékozódást a sommás ítélet előtt, alatt, után. Átélem a kapaszkodást, hogy csak el a halálos kórtól, mert gyógyulni kell, élni, újragondolni és újjáépíteni. Legújabban megpróbálom felfogni a felfoghatatlant, amikor a gyerekeid elnyeli a lángtenger, tehetetlen vagy, de üvölteni sincs időd, mert menteni kell a többit, szülő vagy és pedagógus, ez a dolgod. Amikor azzal kell továbbélni, hogy az én apám kezében volt a volán, keresve magyarázatot, okot, értést a történtekre, mert szembe kell nézni holnap is.
Milyen jó, hogy van zene. Milyen jó, hogy egy szál zongora is képes elhozni a vigaszt, átállítani a gondolatokat, felpiszkálni a reményt, hogy élni mégis érdemes, hogy a csekélyke földi időnket megtölthetjük emlékkel, szépséggel, élménnyel, szeretettel, megértéssel. Tudta-e a Teremtő, amikor a lelket tanulni küldte a Földre, hogy lesz köztük egy Liszt Ferenc, aki zongorára álmodja a vigaszt? Hat könnyű kis darabba, köztük egy harmadikba, szárnyaló dallamba, a vigaszok vigaszába.
Azon tűnődöm, ha a világ összes zenésze, kórusa, zeneszerető embere egy időben, egyszerre felállna, észak és dél, kelet és nyugat, feketék, fehérek, sárgák, megzengetve saját dalukat, vajon megváltozna-e a világunk? Odahagynánk-e ártást, rontást? Kizenélné-e, énekelné-e a világ élni szerető csöndes többsége az örömet, az ölelést, az odafigyelést, a megértést, az elfogadást? Vagy ha mást nem is, a vigasztalást, a Consolatio-t, ahogy Liszt megálmodta?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: