Az ölelés

Tegnap este kedves jelenet részese lehettem. Az utcánkban, a ház sarkánál lassítanom kellett, mert előttem egy tolószékes lányt tolt egy bice-bóca fiú. Nevettek, viccelődtek. A kerekesszék össze-vissza kacsázott az utcán, kerülni lehetetlenség volt. Mégsem lehetett haragudni, mert a bolondozásukban volt valami jó. A házunk kapujában megálltak, és a székben ülő lány azt mondta a fiúnak: tudod, ha megölelnél, minden rendben lenne. A fiú kitárta karjait, és az ölelésben nagy puszit nyomott a lány arcára. És nekem az jutott az eszembe: milyen nagyszerű rendező is az élet. Ha kérdésünk van, még csak el sem kell csendesedni, mindössze észrevenni a világot körülöttünk, mert minden kérdésre érkezik válasz.
Miért ez a válasz-nyugtázó mondat? Mert azon a napon semmi nem akart úgy sikerülni a tangóban, ahogyan azt elvártam. Magamtól, persze. A tangótechnikám alakul – a tanárom időnként arra vetemedik, hogy megdicsér. És be kell valljam, hajlamos vagyok arra gondolni, hogy néha tényleg jó vagyok. Nem mindig, de egyre többször. Még annak a tudatában is, hogy a tanári dicséret inkább inspiráció, hogy ne hagyjak abba valamit, ami ad nekem, amitől jobb vagyok. Akkor is, ha a lép-zár-fordul-ban előszeretettel billegtetem a csípőm, akkor is, ha nem a talajt simítom, akkor is ha elébe megyek a felkínált vezetésnek és követő-elfogadóból vezetővé léptetem elő magam. Akkor is, ha eltávolodom az ölelésből…
Eltávolodom az ölelésből. Nem a férfival tangózom, akit ölelek. Közénk rakom azokat a láthatatlan falakat, amiket a megélt évek építtettek velem. Táncolunk, de nem tangózunk. Figura jön figura hátán, giro, sacada, boleo. Távol tartás van, produkció, nem gördülök a karjaiban, nem térek vissza hozzá, nem felé lépek, nem a keretünkben mozgok. Nem ölelek. Beharapom a szám szélét, jó vagyok, spiccben a lábfejem, villan a vádlim, zárom a lábam a lábfejénél, összeérnek a combjaink, hogy aztán félkört írva térjek vissza a záráshoz, a forduláshoz. Nincs relax a karomban, kemény vagyok, feszes. Levegőt nem veszek, konokul ismerem fel a figurákat, hajtom végre őket hibátlanul. Kívülről biztosan szép a teljesítmény, de mégis, üres az egész. Nem tangó. Nem séta ölelésben. Nem bizalom, nem önbizalom.
Muszáj volt kimennem óra közben a mosdóba, mert hirtelen rám szakadt nem-ölelésem minden emléke. Bámultam magam a tükörben, miközben folyattam a vizet a csuklómra, hogy lehűtsön a hideg víz. Konstatáltam, hogy szenvedően nézek, tele világfájdalommal. Ez tényleg én vagyok? Ez a kemény, ez a makacs, ez a kötelességtudó, ez a precíz, ez a munka hőse? Aki nem tud, nem akar ölelni tangó közben? Hol a határ a tangó és az élet között? Hazudik a tangó? Bezárkózik az élet? Ez két külön dolog, vagy egymás tükörképei? Tényleg csak annyi, hogy „lazíts”? Meddig tart az az add magad, és honnan indul a nem adom magam?
A válasz már aznap este megérkezett. A magasra tett mérce lepotyogott a fejem fölül, és jól kupán vágott az utcai esti ölelős pillanattal.