A tangó egy kényelmes fotel, vagy….

Vedd úgy, hogy a tangó egy kényelmes fotel, abból se szeretnél felállni – mondta nekem minap kedves tanárom, miután már sokadszor pirított rám, mert folyton-folyvást kihátráltam az ölelésből. Persze, nem is lennék nőből, ha nem kezdtem volna berzenkedni a megállapítástól. Naná, magamban, mert egy tanerővel mégse vitatkozzon az ember. Pláne nem óra közepén, és pláne nem, mert megint rám kellett szólnia egy elsietett, vagy ne adj’ Isten egy levegőben rekedt csípő okozta csámpás lépés miatt.
Merthogy nekem a tangó nem kényelmes fotel, bár jól el tudom képzelni, amint körülölel egy puha takaró és valamelyik kedvenc könyvemmel az ölemben – alszom egy nagyot. A fotel nekem túl statikus, túl nyugalom, túl szelíd, túl ringató, altató. A tangó viszont? A mozgás, a pezsgés, a szívdobogás, a nyakon lecsorgó izzadtságpatak. Az a tánc, ami akkor is lüktet, amikor látszólag nem történik semmi.
A kedvencem az első húsz másodperc. Amikor megteremtődik a keret, kéz a kézben, kéz a háton, súlya van, de mégsem, mindenki a maga ura, ám a közös vágy a tangóra egymáshoz közelíti a két felsőtestet. Nem szorít, nem birkózik, nem petyhüdt (tanerős hasonlattal nem tészta…), áll a lábán mindenki, kifogástalan a „tartsd a tengelyed” és a „relax”. A légzés már együtemű, a csípők beszélnek egymással. A cipőtalpak alatt simul a parkett, nincs lábdobálás, elszakadás a talajtól, siklik a láb, zár, és már keresi az utat, hosszan nyúlik a lépés, talajt fog a lábfej, tol a másik, tapos a párnácska, kapaszkodnak az ujjak, kicsit rugózik a térd, éppen csak annyit, hogy még nyúljon a láb, mielőtt fogást talál. Mert ez tangó, párbeszéd, a felső test egymás köré gördül, a csípő mutatja az irányt, a lábak önálló életre kelnek, pajzánkodnak, simogatnak, lendülnek, perdülnek, koppannak, megfognak, szorítanak.
Ez a húsz másodperc minden, csak nem kényelmes fotel. Ebben benne van egy maga mögött hagyott nap, egy eljövendő este, a zene, ami hol szenved, hol vigad. Ott vannak a bitek, amire fog a láb, vagy kihagy, mert most olyanja van, hogy másként lüktessen. Ebben a húsz másodpercben benne van a megszületés és a megérkezés, az egymásra hangolódás.
… A könyv csattanással landol a parkettán, feleszmélek az összegömbölyödésből. A lábujjaim kikandikálnak a takaró alól. Nyújtózom egy macskásat a fotelben, és megállapítom újfent: az első húsz másodperc nem kényelmes fotel. De jaj, vajon az utána következő száz?!
Sose vitatkozz a tangó tanároddal!