A miért

Reggel elbőgtem magam. Amúgy nőcisen persze, de a lényeg akkor is az, hogy folytak a könnyeim. Mivel ez már éppen munkába induláskor történt, zsebkendővel szerencsétlenkedtem az arcomon, hogy a szemfestéket ne kenjem el. Sok esélyem nem volt: a vízálló festék is megadta magát a sós folyadéknak, és fekete patakocskaként csordogált le az arcomon.
Pedig nem kellett volna az egereket itatnom, hiszen a kiváltó ok örömhír volt: Éva, Buenos Aires-i szállásadónk visszaigazolta a foglalásunkat, várja a csapatunkat márciusban. Küldött egy sor tudnivalót a szállásról, meg egy, a kint tartózkodásunkkor aktuális tangós információs doksit, ha órákat is szeretnénk venni. A nekünk ajánlott szezon listáján ott van a Mariposita de San Telmo, a La Maleva, az El Beso, a DNI, a Berettin Espacio del Arta, a La Viruta, az Estudio Mario Morales… és muszáj volt megcsípnem magam, hogy ez tényleg nekünk is szól, ide mi is mehetünk, megyünk, valóra válik álom, vágy, bakancslista, kaland, kinek, mi. Egyszerre bőgtem el magam az örömtől, meg attól, hogy sikerült a legérzékenyebb helyek egyikén megcsípni magam, a múlt hétvége csodás szeptemberi napsütésében felégett bőrömön.
Álom, vágy, bakancslista, kaland – és legfőképpen tangó. Ez a miértre a válasz, arra, hogy miért is megyek, megyünk mi Buenos Airesbe. Éppen egy éve kúszott be a gondolataink közé az Út. Először elérhetetlennek tűnt a dolog a messzeség, a költségek, az itthoni kötelezettségek miatt. De a vágy furcsa jószág. Beivódik a lelkedbe, a gondolataidba, és addig fészkelődik, amíg elkezdi megvalósítani önmagát. Mert áldottak vagyunk: elkezdünk hinni a csodában, önmagunkban. Mert szerencsések vagyunk: elkezdünk tenni a célért. Mert szabadok vagyunk: egymásra találunk, azok, akikben ugyancsak ott huncutkodik a vágy, kelleti, kéreti magát, lökdös a megoldás felé.
Ahogy visszatekintek az eddig eltelt napokra, hetekre, hónapokra, egyre határozottabban állítom, hogy arról szóltak, hogy mi eddig mindent azért tettünk, hogy egy napon összetalálkozzunk, és együtt menjünk Buenos Airesbe tangózni. Fontos nekünk ez az Út, ez a lehetőség. Fontosak azok a titkos belső vágyaink, amiről nem is beszélünk, azok a félelmeink, amit nem osztunk meg, azok a várakozásaink, amik nap mint nap elénk villannak. Nekem tükör önmagam határairól, másnak az ismeretlen város, ország, emberek, felfedezések izgalma, megint másnak a tetten érhető tangó-történelem megélése. Álmodom tangóéjszakákról, ismeretlenek ismerős, izzadt öleléséről, szünetről, amikor a tánc megállj-t parancsol. Vágyom a hangzavart, amiikor összemosódik a fülemben a bandoneon futama a cabeceora váró, a férfiakat tekintetükkel pásztázó hölgyek duruzsolásával, miközben szól valaki a pincérnek, hogy „un aguardiente, por favor!”.